Alina megszületését követően megpróbálom a nem mindennapi élményeket papírra vetni kettős célból: egyrészt, hogy kis idő elteltével majd jót mosolyoghassunk rajta, illetve, hogy a barátok, ismerősök és a család is részesüljön folyamatos információkból.
A beszámolót nem a szüléssel kezdem, talán majd pár héten belül azt is leírom, de így indításként valami „könnyedebb” olvasmányt biztosítok az olvasóknak. :)
A kórházban töltött 72 óra (ezt nagyon szigorúan veszik, nem is a mamák, hanem a babák miatt) is már rengeteg új dolgot tartogatott. Az ott töltött 3 napot egy 3 ágyas kórteremben töltöttem cserélődő szobatársakkal, a folyamatos vándorlás miatt. A szülések 90%-a császáros, így az én szobatársaim is mind császárosak voltak, emiatt én már az első perctől sokkal „fürgébben” mozogtam mint ők. Alina Manóka július 7-én 10:53-kor született, így a 2 órás megfigyelés után 13:00 körül el is foglalhattuk a „lakosztályt”. A szobák teljesen normálisak voltak, a csecsemős személyzet már hagyott némi kivetnivalót, de a többség így is segített, ha szükséges volt. Sokat tanultam a szobatársaktól, tapasztalatokat cseréltünk, és együtt birkóztunk meg a kihívással.
Az első éjszakára még elvitték Alinát (mondjuk szerintem a szülés után azt még úgyis végigaludta), hogy az „Anya” (a kórházban minden kismama ezt a nevet viselte) tudjon pihenni egyet. Hát ez a pihenés nem igazán jött össze, annak ellenére, hogy az előző éjszaka a szülés miatt egy percet sem aludtam, mivel a gyerekkórus felváltva szólózott a kórtermekbe, altatót énekelve a többieknek. :) A MÁV Kórházban 24 órában az anyákkal vannak a babák, így a szobát a 2 lányon kívül 2 babával is megosztottuk. Másnap reggel Alinát már 5 óra előtt visszahozták az „Anyának” és innentől kezdve elválaszthatatlanok vagyunk (legalábbis 2-3 óránál nem többre :) ). Mikor megláttam, nagyon sok minden járt egyszerre a fejemben:
1) ez a baba tényleg a hasamban volt?;
2) hogy lehet ilyen gyönyörű, szebb, mint tegnap;
3) most akkor tényleg „Anya” vagyok és innentől kezdve nekem kell rá vigyázni, hiszen már nem viszik el…;
4) úr isten, mi lesz, ha felébred??
Miután megbirkóztam a gondolataimmal (na jó, ezekkel még most is küzdök, sőt, újabb pontok is vannak, de erről majd később) szembesülnöm kellett a köldökcsonk-ápolás és pelenkázás feladatával. Ezt egy kedves csecsemős igen gyors (még annál is gyorsabb…) és gyakorlott mozdulatokkal szemléltette, de ezt követően már rajtam volt a sor… A sebességgel és az állandóan mozgó lábakkal, valamint az emellé társuló fülsiketítő sírással akadtak problémáim, de végül leápoltuk a köldököt (nem valami szép látvány, és ugyan mondják, hogy nem fáj, de ez szinte hihetetlen…) és a pelus is felkerült valahogy. Ugyan mindkettőnk füle, bokája, lábujja is popsikenőcsös lett, és az én pólómon enyhe izzadságfoltok is mutatkoztak, az első akadály valamilyen módon túlélve…együtt :)
Ezt követően a szoptatási feladat teljesítése következett. Ennek a „technikáját” már a szülés utáni percekben megmutatták, de sejtettem, hogy a teljes elsajátítás ennél több időt igényel… Ami hihetetlen, hogy a baba tényleg kinyitja a száját, nem is kicsire, szinte bekapja az egész kezét, amikor éhes, viszont a megfelelő póz és szög megválasztása már az én feladványom volt. Végül a fekvő póz mellett maradtunk és Manóka nyeléséből sejtettem, hogy valamit csak talált magának a ciciben… :) (az első 3 napban pedig csak cseppek vannak, de a kis aranyos ennyivel is beéri). Na de… azt nem mondta senki, hogy a melleim úgy fognak fájni, mintha megégettem volna…, így lelkesen krémezgettem, hogy ne sebesedjen tovább, szerencsére használt. :)
Az első együtt töltött éjszakánkon a gyerkőcök folytatták az előző este hagyományát, azaz a „hangversenyt” és meglepő módon Linit ez egyáltalán nem zavarta, bár éjfél és hajnali 3 között mi is beszálltunk a „kórusba”. :) (arra a mai napig nem tudtam rájönni, hogy miért sírt, biztos csak hiányoztam neki… :) )Mire majdnem mindenki elszenderült fél 5 lett, és mivel a kórházban akkor kezdődik az élet (gyógyszerbeadás, vizit, stb.) így 1-2 óra alvással kellett a napnak ismét nekivágni. A kórházi utolsó napunk is hasonlóan telt, bár az éjszaka nyugisabb volt, ennek eredményeképpen meglepően frissen és fiatalosan ébredtünk, és már alig vártuk, hogy hazamehessünk. :)
A kórházi távozásunkra július 10-én került sor, amikor is már napok óta hőségriadó volt, így ezen a napon is 35-40 °C körüli tikkasztó meleg várt minket a kórház ajtaján kívül. Konkrétan, a bugyinkból (pelenkánkból) is csavarni lehetett a vizet mire hazaértünk, de Manóka végig aludt, mivel indulás előtt teletömte a kis pociját… :)
Hazaérve szembesültünk az „itthon vagyunk végre” érzésével, de a történet még csak itt vette igazán kezdetét…. :)
Utolsó kommentek